Anyám tyúkja

Adtam anyámnak egy tyúkot.

Természetesen nem tyúk volt, hanem egy szívesség, de most az egyszerűség kedvéért nevezzük tyúknak.

Mesélem a történetet telefonon.

Monológ következik:

„És akkor mondja anyám, hogy a tyúkot ledolgozná nálam. Nézek rá zavarodottan, de azonnal le is esik, hogy lelkileg könnyebb lenne neki, ha mihamarabb letudná, hogy jön nekem eggyel. Szóval egy pillanat múlva már értelem gyúlt az én szememben, de addigra ő meg már belefogott a magyarázkodásba.

-Kislányom, kellemetlen ez így nekem. Nem vagyok én ilyen üzleti alapokon működő, de most ezt így érzem jónak.

-Ja, anyu, ez igaz. Nem kell mindent üzleti alapokra helyezni. Végül is van köztünk valamiféle egyéb nexus is.

-??? (Anyám néz rám.)

-Valami izé. Most hirtelen nem jut eszembe. Öööö.. úgy emlékszem, valami távoli rokonság, vagy hasonló. Akár annak alapján is mehetne neked a tyúk. Tényleg nem kell anyagiasnak lenni.

Anyám erre olyan fejet vágott, hogy az minden pénzt megért.”

Itt tartottam a mesélésben, amikor a vonal túloldalán kitört a röhögés. Esküszöm, hogy nem értettem miért. Aztán kiderült, hogy állítólag az a baj, hogy nem hallom magam kívülről, ahogy az anyagiasságon ironizálok, majd rá következő mondatban közlöm, hogy minden pénzt megért a beszélgetőpartner fizimiskáját látni, mindezt tarkítva a genetikai kötelékkel. 

Ebből a bejegyzésből nem feltétlenül következik, de idevágó jó tanács: 

Ha anyáddal már jól boldogulsz, minden emberrel jól fogsz boldogulni.
Addig viszont nem.